Nem tudom, talán korosztályi sajátosság, talán nem, de
mostanában kezdek rájönni, hogy gondolkodásunk színterei határozzák meg azt,
hogy mi az, amit igaznak tartunk. Én ezeket a színtereket logikai köröknek
hívom. Amikor valaki azt állítja, hogy ő a kizárólagos igazság birtokosa, akkor
az csak annyit jelent, hogy az illető még soha nem kérdezett rá arra, hogy és
mi van, ha kilépek ebből a körből, és olyan kérdést teszek fel, amit nem bír
elhordozni ez a logikai kör, mert azon a körön belül az a kérdés egy logikai
nonszensz.
Nehéz napjaim vannak. Éjszaka gondolkodtam. Arra jöttem rá,
hogy a tekintélyelvű rendszerekben szocializálódott gondolkodókból soha nem
lesz eredeti karakter. Ugyanis mi történik? Már előre megvan a válasz. Már
előre megmondták neked, hogy mi a válasz, és miután ezt a választ tudomásul
vetted, megadnak neked minden támogatást, hogy ezt a választ bebizonyítsd.
Talán még eddig nem is történik baj, lehet úgy dolgozni, hogy egy feltevésből
indulok ki. Igen ám, de az egy feltevés, és nem egy állítás, ami nem
mozdítható. Nem relativizálható. Szóval, ha én a politikáról gondolkodom,
akkor, ha konformista vagyok, akkor soha nem fogok olyan konzekvenciára jutni,
ami az adott politikai elit szemléletmódjával nem megegyező. Kvázi,
ideológia-gyártó leszek, és nem gondolkodó. Olyan zsoldos, akit azért fizetnek,
hogy az agyával vívja a hatalmasok háborúit. Hogy megmagyarázza az egyszerűbb
lelkű embereknek, hogy miért jó az, ami rossz, és miért rossz az ami jó. Még
akkor is, ha mindeközben emberünk teljesen tisztában van vele, hogy amit mond
az nem igaz, de a legjobb szándékkal is csak bizonyos perspektívából nézve
igaz. A csalás ott van, hogy nem kerül kimondásra, hogy bizonyos perspektívából
nézve igaz. Példaként ott van Kant a morál-filozófiában, vagy ott van Hegel a társadalomfilozófiában,
vagy politika, vagy akár tudományfilozófiában, attól függ, milyen
perspektívából nézed :).
Tudom, a konzervatív kereszténység nagy vesszőparipája az
abszolút igazság létének hangoztatása, a gonosz és megátalkodott posztmodern
korszellem ördögi filozófiájával szemben, amelyik mindent relativizál. Hiszek
abban, hogy van abszolút igazság. Sőt, tovább lépek, és azt mondom, és hiszek
abban, hogy Jézus az abszolút igazság. Csakhogy mindeközben azt is tudom, hogy
ez a tudás nem azt jelenti, hogy birtokomban van az abszolút igazság, csupán
annyit, hogy tudok a létezéséről. Én képtelen vagyok befogadni az abszolút
igazságot. Nem tudom, gondolkodtál-e már azon, hogy lényegében a Biblia is
Isten realitásának csupán egy apró szelete. Amikor valaki azt hiszi, hogy a
Bibliában minden benne van, amit csak tudni lehet, az legyen bár mégoly
komoly hívő is, egyszerűen rettentően nagyképű és arrogáns Istennel szemben. A
Bibliában az áll, hogy az ember hogyan távolodott el Istentől, és Isten hogyan
hozta vissza őt saját magához. A Biblia a bűnesetről és a megváltásról szól.
Szétfeszítjük azt a kört, amit a Biblia ad, ha elkezdünk abszolútumot keresni
benne. A Biblia azt mondja, van abszolútum, és az Isten, akiről vajmi keveset
tudunk. Annyit tudunk, amennyi az ember vonatkozásában fontos volt. Talán pontosan
ezért is tűnik annyira antropocentrikusnak (emberközpontúnak) a Biblia, mert
embereknek íródott, de nem túl nagy naivság azt gondolni, hogy az egész végtelen
univerzum emberközpontú? Ha hajmeresztően eretneknek tűnik, amit fejtegetek,
akkor ajánlom figyelmedbe C. S. Lewis a kozmikus trilógia című háromkötetes
tudományos-fantasztikus regényét. Logikai kör. A tudás töredékes volta. Apró
üvegszilánkok. Szerintem nincsen ezzel baj. A baj akkor van, amikor elkezdjük
úgy beállítani a keresztyén hitet, mint az igazság és a tudás abszolútumát, valami
olyasmit, ami vitathatatlan és relativizálhatatlan. Közben annyi történik, hogy
a saját elképzeléseinknek adunk isteni színezetet, isteni alapot, és a saját
gondolatainkat isten gondolatainak a színében tüntetjük fel. Amit én mondok,
azt nem én mondom, hanem isten. Igen, így kisbetűvel, mert blaszfémiának tartom
olyan istenben hinni, akinek az összes tudása és üzenete elfér egy ember
koponyájában. Isten csak azt mondta el nekünk, ami feltétlenül szükséges volt ahhoz,
hogy megértsük az ő emberekhez intézett legalapvetőbb üzenetét: hogy szeret.
Pökhendi beképzeltség és beteges ideológiagyártás lesz abból, amikor az ember
elfelejti, hogy végtelenül töredékes az ismeretünk. Nem tudom, megbocsát-e
Isten azért, mert annyiszor az ő szavaként tüntettem fel a saját töredékes
igazságaimat, és azt mondtam, hogy a mindenttudó Isten összes tudása a
birtokomban van, a teljes igazság, ami nem relativizálható. Megbocsát-e Isten
azért, hogy önmagunkat helyeztük az ő helyére?
Egyre inkább arra a meggyőződésre jutok, amire dr. House:
mindenki hazudik. Mindenki hazudik, aki azt állítja, hogy neki van igaza. És
tudom, talán paradoxon, de azt is mondom, hogy és mindeközben mindenkinek igaza
van. Mert ugyanannak az igazságnak a töredékei. Természetesen az egyházról
beszélek, még nem jutottam el a schopenhaueri nihilig, vagy a nietzschei anarchiáig,
nyugi, csak azt mondom, hogy Jézus követőinek mindnek igaz van, és mind
hazudik, amikor azt állatja, hogy csak neki van igaza. Emberi létünk,
szocializációnk és kapcsolati hálónk, hitbeli asszociációink szövevényes
valóságában saját vallásos logikánk rabjai vagyunk. Arra jöttem rá, hogy a
keresztyén hit legnagyobb feladata ennek a logikai körnek a tágítása, hogy az
isten- és önismeretem mindinkább közelebb kerüljön az isteni realitáshoz, ami
nem relativizálható. Na de csak óvatosan, mert senki nem fog vállon veregetni
ebben a világban, hogy milyen jól kitágítottad a logikai körödet, mert azt,
hogy kinek van igaza, majd az üvegtengernél megbeszéljük még egyszer, akkor már
objektívebb képet látva a most még tükör által homályosan szemlélt abszolútumról.
