Egyre inkább trendi lett a hiteles lelkészekről beszélni. Nagyon szimpatikus megközelítés, mert általában az ember, ha gyerekkorától kezdve keresztyén közegben él, kaphat sebeket. Hittem valakinek, aztán kiderült, hogy egy önző ember. És persze, mi van velünk, lelkészekkel, akik gyakran ennek a "hitelesség" mögé bújtatott elvárásnak megfelelve az energiatartalékaink maradékát emésztjük fel. Létezik-e egyáltalán "hiteles" lelkész, és ha létezik is, attól lesz-e egy prédikáció "jó", hogy egy hiteles ember mondta? Nem egyszerű kérdések.
Persze, tudom, jó egy olyan embert követni, aki szimpatikus, de az igehirdetés nem szimpátia kérdése. Nem lehet személyes ízlésem annak a mércéje, hogy jó egy igehirdetés vagy sem. Tudom, ez nem egyszerű történet, ezért négy szempontot hadd adjak hozzá, talán segít jobban megérteni, miért nem az igehirdető személyes erkölcsössége a fontos.
1. Az várható el egy lelkésztől, ami saját magamtól is elvárható. A reformáció egyik legnagyobb vívmánya az egyetemes papság elvének az újra felfedezése. Amikor az egyház "hiteles" emberek köré kezd el egyfajta személyi kultuszt építeni, akkor az egyetemes papság elvétől visszatér a kiváltságosok és kevésbé kiváltságosok világához. Aki konvencionálisan megfelel a "hitelesség" kritériumainak, annak lehet adni a szavára, sőt kell, de aki esetleg kicsit olyan bénácska, mert mondjuk nagyon elbaltázta az első házasságát, azzal mi történik? Nekem ennek a mentalitásnak erőteljesen római katolikus íze van: nem válhatsz el, de ha elváltál és újraházasodtál, akkor még az oltári szentségben sem részesülhetsz, mert bűnben élsz. Érted a logikát? Ha bizonyos sémák szerint élsz, akkor odafigyelünk rád, de ha nem, akkor nekünk ne beszélj. Mindig lesz egy indok, amire hivatkozhatok, amikor Isten meg akar szólítani: ez beszél? Még a saját életét sem tudja jól intézni. Minden keresztyén igehirdető, csak nem minden keresztyén hivatásos igehirdető.
2. Teljesen helytelen üzenetet hordoz a "hiteles" lelkész kultusza. Azt az üzenetet hordozza, hogy az az örök élet, a megváltás életvitel kérdése. Hogy viselkedési minták alapján üdvözít Isten. Egy ideje már meggyőződéses predestináció-hívő vagyok, és úgy hiszem, hogy az üdvösség Isten kegyelmi kiválasztásának a következménye, és nem az én életem kiválóságának a jutalma. Az életem kiválóságának a mértéke legfeljebb a bennem lévő Isten iránti háláról árulkodik, de nem az örök életem meglétéről, vagy hiányáról. Magyarán, nem az a "jó" keresztyén, aki teljesíti az emberek vallásos elvárásait, hanem egyszerűen nincsen olyan, hogy jó keresztyén. Ez nem hogy nem reformátori, de nem is biblikus. Vannak keresztyének és vannak olyanok, akik nem keresztyének. Vannak kiválasztottak és elvetettek, de minden Isten dicsőségét zengi, nem az én érdemeimet. Ez a szép az egészben: Isten nem a tetteim miatt tart hitelesnek, hanem saját kiválasztásáért és Jézus megváltásáért. Lényegében a hitelességemet a Szentlélek adja Isten előtt.
"Közvetlenül magát a hirdetett igét kell néznünk, nem pedig az igehirdető szolgát, aki ha gonosz és bűnös is, mindamellett Isten igéje megmarad igaznak és jónak." (I. fej.)
Mondogatják, hogy már minden kérdés, ami felmerülhetett a keresztyén hittel kapcsolatban, felmerült az első négy században. Ez nem egy közhely, mondok is egy erre példát. A hiteles lelkészek kérdése már Augustinus korában napirenden volt. Ugyanis volt egy donatista vitaként számon tartott egyháztörténeti szituáció, amiben az észak-afrikai keresztyének többsége (leginkább az őslakosok) úgy gondolták, hogy akik Diocletiánus császár idejében együttműködtek a birodalommal, vagy legalábbis nem álltak ellent, azoknak a szolgálata nem hiteles. Sőt, érvénytelen. A donatisták úgy gondolták, hogy azokat a szertartásokat, amelyeket ezek a nem-hiteles papok végeztek el, azokat újra meg kellene ismételni, mert azok érvénytelenek, ugyanis erkölcsileg nem elfogadhatóak a személyek, akik a szertartást végezték. A reformációban a donatistáktól történő újbóli elhatárolódásként mi is megerősítettük, hogy a prédikáció nem a hiteles emberek szentbeszéde, hanem Isten igéjének a hirdetése Isten beszéde maga. Isten igéjének a Szentlélek ad hitelt és nem az igehirdető erkölcse.
4. Isten igéjének hirdetése Isten beszéde maga - ez nem csak az igehallgatónak szól, hanem az igehirdetőnek is. Míg az igehallgatónak ellentmondást nem tűrő módon történő kijelentésként, addig én úgy értem igehirdetőként ezt a mondatot, mint egy kategorikus imperatívuszt, mint egy hatalmas nagy felkiáltójelet. Egy felkiáltójel, ami mindig arra emlékeztet, hogy a prédikáció nem az a hely, ahol okoskodni kell, kiprédikálni, ítélkezni, teóriákat felállítani, össze-vissza beszélni, hanem Isten üzentét kell közvetítenem. A prédikáció a lelkész oldaláról sokkal inkább aktív cselekvés abban, hogy ne mondjak olyat, ami nem Isten szava, mint annak kitalálása, hogy mi leginkább Isten szava! Az akadályok elgördítése a feladat. Mert az igehirdetés egy olyan misztérium, ami csodálattal kell hogy eltöltsön, mint Mózest, amikor Isten a csipkebokorból beszélt hozzá, és a csipkebokor égett, de nem égett el, Mózes meg levette a lábbelijét, mert ott Isten beszélt hozzá. Az igehirdetés az a csoda, amikor Isten Lelke magyarázza egy bűnös ember bevonásával egy másik bűnös embernek a saját maga által ihletett Igét. Az igehirdetés Isten beszéde, és nem a hiteles, vagy hiteltelen lelkészé.
